Amikor 1986-ban Róma szívében McDonald’s nyílt, akkor indult el a slow food mozgalom, ami sokkal többről szólt, mint arról, hogy a piros sárga bohócos cégér elcsúfította a Spanyol lépcső műemléki profilját (bár erről is, ma már az olasz óvárosokban csak tartózkodóra stilizált logók jelenhetnek meg cégérként, többnyire a valódi logók fekete-arany mutációi ezek). De még annál is többről, hogy ne együnk szemetet vagy a nyugati városok akkor kezdődött kereskedelmi uniformizálódásáról. A lényeg sokkal inkább a közös, ráérős étkezés alapvető közösségi szerepe az olasz kultúrában. Ebbe értelemszerűen beletartozik a jó minőségű étel és az önmagában is egészségesebb, komótos-dumálgatós étkezési forma.

Szélesebb értelemben pedig szólt a lassítás iránti vágyról, és részben ennek a szelével jött aztán a slow food-rokon fine dining-hullám, amely persze nem söpörte el a gyorséttermeket, de kimozogta a maga helyét a kultúrában, az időbeosztásunkban, a táplálkozásipar piacán, annak erős lábakon álló egyik niche ága lett. A nagy gyorsulás közepette mindig vannak olyan ellentrendek, amelyek általában korábban mainstream termékek niche termékként való továbbélését jelentik. El lehet jutni repülővel is Santiago de Compostelába, mégis sokan caminóznak. Az egyre rövidebb szövegek és a Tiktok korában nagy divatja van a sokkötetes, lassú folyású regényeknek, mint Knausgaardé vagy Jón Kalman Stefanssoné.

A slow food-rokon fine dining-hullám kimozogta a maga helyét a kultúrában

A lassúságnak számos értéke van. A magazinpiacra beszivárgott mindfulness-divat „jelen lenni a pillanatban” üzenete bármilyen olcsón is van tálalva, egyébként fajsúlyos filozófiai alapokon nyugszik, az athéni filozófusok peripatetikus beszélgető-sétáitól Emmanuel Lévinas egymás szemébe nézéséig. A korszellem a YOLO-t és a FOMO-t diktálja, de ezek ellentéteit is kifejlesztette és táplálja.

A technológiai fejlődést a történelemben három vágy hajtotta: a tér és az idő, a halál, illetve egymás legyőzésének vágya, illetve annak vélt szükségessége. (Az utóbbi kettővel, amelyek értelemszerűen a hadiipari és egészségügyi találmányok ösztönzői, most nem foglalkozunk). A tér és az idő legyőzésének vágya értelemszerűen az egyre gyorsabb és az egyre több irányába tolja az életünket, hiszen elsősorban ember, áru és információ minél gyorsabban egyre messzebbre való eljuttatását célozzák az ide tartozó közlekedési-szállítási és információtechnológiai innovációk.

Az általános trend gyakorlatilag mindig a gyorsabb és az egyre több volt. Gőzhajó, távíró, vonat, repülőgép, internet, még gyorsabb internet, 3G-4G-5G. Látszólag semmit sem tudunk tenni az általános gyorsulás ellen, amely önnön vágyaink eredménye. Ez azonban inkább úgy vágy, mint a játékfüggő vágya a kaszinó után: utáljuk magunkat érte, tisztán látjuk, hogyan teszi tönkre az életünket, de nem tudunk mit tenni ellene és mindig lesznek, akik kiszolgálják ezt a vágyunkat. Szembetűnő, ahogy felütötte fejét a karantén-nosztalgia. Sokan érzik, hogy végre ekkor volt idejük lelassulni, hosszú könyveket elolvasni, a gyerekükkel időt tölteni, új dolgokat tanulni. A fenti metaforában ez nagyjából az elvonónak felel meg: arra vágyunk, hogy amit nem tudunk megtenni magunkért, azt kényszerítse ránk valamilyen külső erő.

Ez a kettősség, a lassulásnak az állandó sprintek közé beszúrt enklávéi adják ki a korszellem ritmusát. És ez önmagában nem is feltétlenül baj, mert a legtöbbünk személyisége és általában a világunk sem monoton, konstans ritmusra van beállítva: bizonyos dolgokban felpörögve, másokban lelassulva vagyunk a leghatékonyabbak – a probléma inkább az, hogy a gyorsulás és lassulás, a belső és a külső ritmus harmóniája felett nem a miénk a kontroll.

Ahogy azonban a technológia egyszerre kiszolgálja és alakítja is a gyorsulás igényét, úgy a lassulásból is olyan (bár kisebb piaci részesedésű) igény vált, amelyet termékek és megoldások sora szolgál ki. Ezek niche termékek, niche piac, de a niche piac is a piac szabályai szerint működik. Nagyon valószínű például (sőt, gyakorlatilag már történik), hogy a streaming platformok korában a moziba járásból is ilyen niche lesz. Nem eltűnik, hanem prémium érzetű slow-élménnyé válik.

A lassulásból is igény vált

A zeneiparban ezek a folyamatok, a digitalizáció, a gyorsulás és a kínálatbővülés folyamata jóval előbb elkezdődött és az értéklánc átalakulása is megtörtént. Mit jelent ez film és ember kapcso­latának jövőjére nézve? Elsősorban a terjesztés értéklánc alakult át. Egyszerre történt koncent­ráció és fragmentálódás is: sok terjesztőből (le­mezboltól) kevés (streaming platform) lett, viszont viszonylag kevés előállítóból (lemezkiadóból) sok (a filmiparban ez kicsit máshogy zajlik, mert szem­ben a zeneiparral ott úgy tűnik, a filmgyártókból lesznek a legnagyobb disztribútorok is – és/vagy fordítva).

A lényeg azonban, hogy ez a változás nagyban megnövelte az elérhető zenék hozzáférhetőségét: a digitalizáció miatt gyakorlatilag nem kell számol­ni úgynevezett belistázási költséggel, azaz nincs extra költsége/kockázata annak, ha egy lemezbolt (platform) a világ minden zenéjéből tart raktáron. Ennek pedig a következménye, hogy a jóval több zene születik és ami megszületik, el is tud jutni a fogyasztóhoz. Én, aki túlnyomórészt niche ze­néket fogyasztok, ma már nem feltétlenül kell külföldre utazzak valamilyen obskurus lemez be­szerzéséért. Így ma szinte mindenkinek tud lenni valamilyen (a többségnek persze kicsi) közönsége, viszont egyúttal megszűntek azok a zenék, amelye­ket „mindenki ismer”. A Beatles, az Abba, Michael Jackson vagy a U2 korában valóban léteztek da­lok, amelyeket elkerülhetetlen „mindenki” ismert „a világon” – az utóbbi tíz évben ilyenek azonban már nem keletkeztek és a jövőben is csak nagyon ritkán fognak.

Egyszerűen azért, mert ma már van lehetőség el­kerülni, hogy az ember minduntalan belefusson ugyanazokba a dalokba, hiszen mindenki hozzá­fér ahhoz, amit szeret – legyen az skandináv ex­perimentális jazz vagy trap. Ettől még vannak ha­talmas különbségek hallgatottságban, de mégis jóval kisebbek, mint korábban és ez bevételek­ben is megnyilvánul. Összességében a rögzített zene bevétele a fizikai hordozók kereskedelmé­nek leolvadásával jelentősen csökkent, viszont ez az összeg leginkább a csúcsról hiányzik, mi­közben sokkal többeknek lett legalább valamennyi bevétele a zenélésből, hogy az tanítással, feszti­válszervezéssel vagy más, nem zenei természe­tű civil foglalkozással kiegészítve legyen elég egy tisztes megélhetésre. A kreativitásnak, különösen az obskurusabb műfajokban mindenesetre egyér­telműen jót tett ez a változás. Ez a folyamat bizto­san nem teljesen analóg módon fog lefolyni a film területén, elsősorban azért, mert a filmgyártás tő­keigénye sokkal magasabb a zenéjénél, ahol mini­mális és az egyes alkotások számossága is nagyon különbözik emiatt (egyszerűen: egy zenész életé­ben sokkal több felvételt tud készíteni, mint ahány filmet egy rendező vagy színész). Mindezek miatt a filmiparban jóval nagyobb a kockázat, és így ala­csonyabb lesz a kísérletező kedv, de a tendencia hasonló kell legyen, hiszen az egyes elemek válto­zásának iránya is az.

A hordozó platform technológiai sajátosságai nyil­vánvalóan magára a tartalomra, a művészetre is hatással vannak. A slágernek szánt számok hossza például a XX. század nagy részében ilyen adottsá­gok miatt változott: befolyásolta a kislemez majd a nagylemez technikailag adott időkapacitása, a „rádióbarát” hossz, de ezek a korlátok a streaming platformokon eltűntek és bár rögzült esztétikai keretekként továbbélnek, érezhető az elmozdulás tőlük, jóval gyakrabban jelennek meg olyan zenék, amelyek korábban technikai korlátok miatt vagy a piaci igény vélelmezett hiányából fakadóan nem jutottak piacra. A filmeknél ugyanígy megkezdő­dött a korábban egy mozis este hosszaként rögzült 90 perc feloldódása. A streaming platformok per­sze elsősorban a sorozatokra optimalizálnak, ami­nek szintén megvan a beállt – epizódonként keres­kedelmi fél óra vagy óra – ritmusa, de valamelyest ennek a merevsége is oldódik ma már.

Valószínűleg sok analógia lesz a befogadói olda­lon is. Az új zenék felfedezésének forrása ma már elsősorban algoritmikus és ehhez jön – a rádió visszaszorulásával – a mindenféle kurált tar­talmak (fesztiválok, playlistek, baráti ajánlások) világa. Ahogy a filmfogyasztás is egyre inkább a streaming platformokra terelődik, az algoritmu­sok szerepe biztosan ott is meghatározó lesz és azt a zenei algoritmusokból már látjuk, hogy azok, dacára a szinte végtelen kínálatnak, előbb-utóbb egy kiszámítható, önismétlő esztétikai buborék­ba zárják a fogyasztót. Az algoritmus a legritkább esetben képes meglepetést okozni, és ez nem is a célja. Meglepetések továbbra is akkor tudják érni az embert, ha ő meglepi és kiteszi magát új inge­reknek, nyit új utakat az algoritmus által fel nem kínált, ki nem taposott utakon. Ezeknek a megle­petéseknek, a buborékból való kitörés vágyának is nyilván megszületnek a maguk termékei – temati­kus niche platformok (lásd Draken Film) és kurá­tori válogatások (lásd MUBI) vagy a filmfogyasztást intenzívebb közösségi élménybe csomagoló filmes események (lásd Friss Hús).

Weyer Balázs