Frémaux – legalábbis a számomra érzékelhető tartományban – nem nagyon feszeng a fontos pozícióiban. Határozottan megvívja küzdelmeit a cannes-i filmfesztivál érdekében (ezeket persze sokféleképpen lehet értelmezni, sőt vitatni is), irányítja és fejleszti a Lumière Intézetet, de mindezt olyan könnyedséggel teszi, hogy az egészből nem nagyon látszik más, mint a szakmája (azaz a mozi) feltétlen szeretete.
A találkozásunk apropóját az adta, hogy a Budapesti Klasszikus Film Maraton műsorra tűzte a Lumière – A kaland folytatódik című filmjét. Hasonlóan az előzőhöz, ez is a Lumière-ek felvételeiből (amelyeket ők vue-nek neveznek) érzékletesen összeállított mozgóképfolyam, amelyet Frémaux narrációja kísér végig. Grandiózus filmélmény, amelyet receptre írnék fel mindenkinek, aki bármilyen formában mozgóképpel szeretne foglalkozni.
Mint cseppben a tenger, úgy van meg a legelső Lumière-felvételekben az egész filmelmélet-filmtörténet. A Frémaux által vezetett kaland során rengeteg mindent megérthetünk a mozgókép hatásmechanizmusából, az alkotói döntések erejéből – például a vágásról, a beállításokról, a színészvezetésről és arról, hogy a kamera (megfigyelő) jelenléte hogyan változtatja meg a megfigyelés tárgyát (például azokat a kaszálókat, akiknek a felvétel kedvéért úgy kell dolgozniuk, ahogy egyébként sosem tennék). Tehát a dokumentum szükségszerűen fikció, miközben a fikció szükségszerűen dokumentum, hiszen a Lumière-ek megrendezett jelenetei (például A megöntözött öntöző) rengeteget mesélnek a korról: a ruházatról, a tárgyakról, a gesztusokról.
A Lumière-testvérek tudós feltalálók voltak, és bár kétségtelen, hogy a kamerájukkal és a filmrögzítési technikájukkal is nagyot alkottak, legnagyobb innovációjuk Frémaux szerint a közönség „feltalálása” volt: nekik volt először működő koncepciójuk arra, hogyan érdemes bemutatni a mozgóképet, hogy a vetítés mint közösségi élmény varázslatosan tudjon hatni a résztvevőkre.
Persze a számtalan innovációjuk közül is lenyűgöző, hogy milyen rendszert hoztak létre annak érdekében, hogy az egész világot lefilmezzék: több tucat operatőrt képeztek ki, és indítottak útnak kameráikkal. Így készülhetett el az a 2000 vue, amely Japántól Dél-Amerikán át Magyarországig 50 másodperces jelenetekben (formátum!) rögzítette a századfordulót. Az pedig szinte a csodával határos, hogy – miközben a némafilmek 70%-a megsemmisült –, a Lumière vue-k gyakorlatilag teljes egészében fennmaradtak.
A fennmaradáshoz a szerencsén kívül szükség volt a példás francia kultúrpolitikára, amely létre tud hozni olyan intézményeket, mint a Lumière Intézet: abban a lyoni épületben működik, ahol annak idején a Lumière-testvérek gyárukat vezették – most már moziként, könyvtárként és kutatóintézetként.
A beszélgetésünk több mint száz diák társaságában történt a Toldi moziban – nagyon vegyes társaság volt: művészeti gimi, sportiskola, egyetemi dokfilmes kurzus résztvevői, és még ki tudja, kik. A filmet mindenki néma csendben, zsebben felejtett telefonnal nézte végig, és a vetítést követő beszélgetésen mindenkit felszabadított Frémaux laza és szenvedélyes mozgóképszeretete. A Toldi mozi a legjobb formáját hozta, egyszerre volt fiatalos és klasszikus, ahol nem kellett különösebben szájba rágni Frémaux fő mondanivalóját, hogy vetítővásznon mások társaságában filmet nézni káprázatos élmény. Valahogy egyértelművé vált a teremben, hogy a film és a mozizás mindent túl fog élni – ahogy eddig, úgy a jövőben is.